Létmegvilágítás (Essere illuminazione)
(Laura Garavaglia: Csendkvantumok, Fordította és válogatta Halmosi Sándor, AB ART Kiadó, Budapest, 2020, Lyra omnis 10.)
A költészeti modernitásnak, amelynek előfutáraként Hölderlinre szokás utalni, lényegi mozzanata az önreflexió, gyakran visz színre olyan esztétikai-filozófiai problémákat, mint a hang és a csend, a saját és az idegen kölcsönhatása a szubjektumban, valamint a megértés, megérthetőség és a nyelvi kifejezhetőség, (ki)mondhatóság. A mű, a művészet kérdései a létre és a semmire való rákérdezéssel simulnak össze.Mallarmétól Rilkén át Celanig kapcsolódik ehhez a létezés esetlegessége vagy tragikuma, ezen keresztül a lét mint olyan megvilágítása. A létmegértésben levést az emberi létező (ittlét/jelenvalólét) kitüntető sajátosságának tekintő Heidegger számára a költészet mint poiészisz az igazság megalapítása: a létező létének megvilágítása, olyan esemény, amelyben megnyilatkozik minden dolgok lényege, a lét. Fenomenológiai-egzisztenciálfilozófiai olvastban Laura Garavaglia ehhez a szellemi tradícióhoz mérhető módon mutatja fel a természet, az anyag, a kozmosz emberfeletti létét és az emberi létezés személytelenül is bensőséges esetlegességtapasztalatát. Sajátossága, hogy ez a tapasztalat nem a viszonylagosságból fakadó perspektivizmusban, inautentikusság-érzésben és iróniában jelentkezik. Nyelvi és egzisztenciális válságtudat helyett az univerzum hérakleitoszi rendjére tekintő harmónia hatja át a verseket. A természet látszólagos szabálytalanságában megmutatkozó fraktálok, önismétlő geometriai formák rendje ez, amelyben az egyén életútjának kanyargó zsákutcái a létezés mintázataiként jelennek meg a tér-idő-képen, a lét egészének vásznán.
A lét kozmikus dimenziói és az emberi létezés esetlegessége, személyessége dialektikus mozgásban kapcsolódik össze a versekben. Ezt erősíti fel a struktúra, amelyben Halmosi Sándor zenei kompozícióvá egyesítette az általa válogatott darabokat. Az öt ciklusba rendezett anyag úgy haladja meg alany és tárgy ellentétét, a nyelv által megnevezve a lét nem nyelvi szövedékét, hogy a létező, a szubjektivitás és a Lét között egyfajta pulzálás figyelhető meg. A filozófiai értelmezés mellett adódik az írás esztétikai fogalmának Mallarmé és Blanchot általi megközelítése, miszerint az nem egy saját, szubjektív hang, sokkal inkább pluralitás, játék, zene. Garavaglia verseit olvasva a nyitóverseknek (Önarckép; Nyár I.; Nyár II.) az emlékezés helyzete, témája olyan alanyiságot biztosít, amelyet a természet állandósága („áramlatok”, „száraz alga”) és a szabályos ismétlődés („a műsor tulajdonképpen mindig ugyanaz”) helyez keretbe. Garavaglia jellegzetes költői fogása az enigmatikus költői kép vagy axiomatikus, esetleg szimbolikus kijelentés a zárlatban („A kifeszített fekete fonál megpattan.”), jelezve a hétköznapi racionalitás határait, a nem fogalmi megértés szükségességét. Itt még jellemző a klasszikus szürrealizmusra emlékeztető asszociációs logika a vers egészében is (A nő izzadtsága). A kötet rendfogalmának matematikai ihletforrásait tekintve önironikus az Asperger-szindróma ódai emelkedettsége a szabályossággal kapcsolatban („Rendezett sorrend, / tökéletes rendszer.”) ugyanakkor támogatja a hétköznapi ész, az úgynevezett normalitás fent jelzett zárójelbe tételét. A rend keresése még személyes keretben jelenik meg Az öregség fürgeségében a létezés rendszerességeként, a létező nézőpontjából, valójában egy hiányérzetet mutatva fel, a meg nem talált rendét, a lét igazságáét. Az ebből induló útkeresés („rendszeresíteni a létezést, / rendet rakni”) csak szemléletváltással lehet sikeres, „a Világegyetem vonalainak keresése” az Indikatív jelenben és a megismerés korlátozottságának megértése a Kvantummechanikában („Bizonyos dolgok csak megtörténnek, / és ennyi. Nem lehet tudni, miért.”) a létező részleges nézőpontján való túllépés kísérlete, a lét kozmikus rendjének meglátása felé. A rend és a sors távolról sem jelentenek transzcendens beállítottságot, a lét nagyon is világi, hozzánk is tartozik, szabályossága anyagilag, testileg nyilvánul meg, ahogyan az első ciklus záróverse plasztikusan fogalmazza meg: „A testből, jobban, mint bármi mást, / főleg a szájat szeretem, / amely a világból táplálkozik, / és szavakat farag.”
A következő ciklus folytatja azt a költői kutatást, amelynek tárgya az anyagnak és az életnek a nyelv előtti, rejtélyes működése ([Ideje leásni]; Születés; Tudod). Kezdésként tudatosítja a létező nézőpontjának („tapasztalat”) korlátozottságát annak lényegével, a léttel szemben (és/vagy a léttel mint egészleges struktúrával, renddel szemben), annak anyagiságában és vitalitásában („élet”). Egyúttal a fogalmi megértés és a nyelvi kifejezés, kifejezhetőség elégtelenségét is jelzi: „egyedi absztrakt főnév, / haszontalan tét, illuzórikus játék”. ([Ideje leásni]) Az egyén magányáról, szubjektivitásba zártságáról szóló két vers ([A magány nem ismer kegyelmet]; [Csillagsejtek, hippokampuszok]) biológiai beszédmódja folytatódik a Születésben és a Tudodban, hogy aztán a következő versben (az időről) meghökkentő, szürrealista képekkel párosuljon: „Felveszem a nap csikkjét, / csontig hámozom a szavakat, / szopom a csontvelőt, ameddig csak tudom.” A szubjektivitás és az idő kapcsolatát járja körül a Lina nővér, a [Nincs kedvem kimenni] és [Az ég folyton változó fraktálokba fagyva] kezdetű vers, utóbbinak a konklúziója: „Semmi sem marad meg abból, ami vagyunk.” Az (egyéni) időhöz – a jelenhez – itt a semmi a következő darabban, [A holnap éjszakája már közel] kezdetűben – a jövő kapcsán – a csend, a pusztulás, a sírás asszociálódik. A lét tragikus értelmetlensége, abszurditása jelenik meg a [Ki tudja, mit gondolt magáról] és az [Olyan volt anno] kezdetű versekben; az élet végességével szembesít a Rövid vakáció. Ezzel áll szemben a természet, az alkotó anyag örök, ciklikus, embertelen rendje: „A gleccser patakfonalként vérzik, / örök áramlásban. / Mindent a szél javasol.” ([Lassú. Szürke.])
A harmadik, A test nullára feszül című ciklus az eddigiek folytatásaként a szubjektivitás hiánya és jelenléte közötti váltakozás ritmusára lüktet. A [Gyenge erők] kezdetű vers egyik lehetséges olvasata szerint a kozmosz működésmódjának, a káosznak és a kontinuumnak a végtelen hátterén jelzésszerűen, hiányával és kínjával tüntet az én: „kegyetlen tökéletesség, ahol nem vagyok”. Az [Elektronok] általános emberi szubjektumot csempész a fizikai világba: „Zúzott kövek vagyunk, / kihagyott fogadások, / átláthatatlan szükségű anyag.” A ciklus verseiben ezután végig ez a fizikai-kémiai beszédmód uralkodik („ahol minden fel van függesztve / egy elvont képlet tökéletességében”), amibe beszűrődnek az olyan antropomorf nyomok, mint az érzés, a lelkiismeret, a fájdalom, a szórványos első személyű megszólalás. A rövid, 4-10 soros szabadversek szinte mindegyike tömör és nagy hatású, paradoxális módon monumentális, ahogyan egy-egy villanással feltárja a létezés terhének, a léthez való viszonynak egy-egy nyelvileg csak költőien megfogalmazható aspektusát.
A „Számok és csillagok” részben szereplő versek az univerzum törvényszerűségeinek, harmóniájának olyan faggatói előtt tisztelegnek, mint Püthagorasz, Arkhimédész, Descartes és egy sor új horizontot nyitó matematikus, rendszerint tragikus sorssal. Ezekben a nyelv referenciális, inkább eszközszerű, mint teremtő. Ilyen szempontból a ciklusba rendezett hommage-ok felfoghatóak egyfajta poétikus lábjegyzetként a kötet poiészisz funkcióban értelmezhető műveihez. Az utolsó részben („A dolgok élő jelenléte”) a tudománytól, az univerzum rendjétől és ennek szomorú sorsú kutatóitól visszakanyarodunk az emberi létezéshez, élethez és halálhoz, aktuális barbársághoz, tragikus félreértéshez. Meghatározó motívumok a búcsú és a gyász (Online Skype; Yusuf; Anyák; Vég; Távollét), majd az emlékezés és a szeretet. Erős és kevésbé kiemelkedő darabok következnek egy a korábbiakhoz képest banálisabb, de konkrétabb, személyesebb költészetet is bemutatva a szerző repertoárjából. Összességében ez a közel száz oldalas, bő merítés Laura Garavaglia munkásságából nem csupán világirodalmi tájékozottságunkhoz járul hozzá a kortárs líra terén (már ez sem volna kevés), hanem az elmúlt években magyarul megjelent egyik legjelentősebb verseskötet. Nem mellesleg, arra emlékeztet – amiként a Lyra omnis sorozat egész vállalkozása –, hogy igencsak ráfér a magyar nyelven verset olvasó közönségre a kortárs külföldi költők megismerése, az igényes műfordítások friss ingere.
Essere illuminazione
(Laura Garavaglia: Csendkvantumok, tradotto e selezionato da Sándor Halmosi, AB ART Publishing House, Budapest, 2020, Lyra omnis 10.)
L’autoriflessione è un elemento importante della contemporaneità poetica, del quale Hölderlin viene tradizionalmente indicato come precursore. Spesso essa mette in primo piano problemi estetico-filosofici, come il suono e il silenzio, l’interazione tra sé e l’ignoto nella materia, nonché la comprensione, la comprensibilità, l’espressività linguistica. Il tema della produzione artistica si mischia tanto con la questione della creazione, in generale, che con il nulla. Per Heidegger, che vede l’essere attraverso la comprensione dell’esistenza come segno distintivo dell’uomo (essere/tempo), la poesia in quanto equilibrio costituisce la base della verità: essa illumina l’esistenza rivelando l’essenza di tutte le cose. Tramite un’interpretazione filosofica di tipo fenomenologico-esistenziale, Laura Garavaglia dimostra in modo analogo a questa tradizione spirituale l’esistenza – al di sopra dell’uomo – di natura, materia e cosmo nonché la contingenza dell’esistenza umana. La sua peculiarità risiede nel fatto che questa esperienza non si manifesta nel prospettivismo, nel senso di inautenticità e nell’ironia che derivano dal relativismo. Invece che da una crisi linguistica ed esistenziale della coscienza, le poesie di Garavaglia sono permeate dall’armonia dell’ordine universale di Eraclito. Si tratta di un ordine formato da frattali, forme geometriche che si ripetono da sole manifestandosi in una natura irregolare solo all’apparenza e nella quale i tortuosi vicoli ciechi del percorso di vita dell’uomo appaiono come esempi dell’esistenza visibili nello spazio temporale e sulla “tela” di ogni creatura.
Le dimensioni cosmiche dell’essere, il caso e la soggettività umana sono tra loro collegati in un movimento dialettico all’interno delle poesie, grazie a Sándor Halmosi che ha distribuito le poesie (da lui scelte) in una sorta di
composizione musicale. Il materiale, ordinato in cinque cicli, evade i confini della contrapposizione tra soggetto e oggetto, definendo il contesto non linguistico dell’essere, in modo da poter osservare una pulsazione tra l’essere e la soggettività. In aggiunta all’interpretazione filosofica è presente l’approccio di Mallarmé e Blanchot alla concezione estetica della scrittura, secondo cui la scrittura non è una voce soggettiva personale, bensì pluralità, gioco, musica. Leggendo le poesie di Garavaglia si nota come le prime poesie (Autoritratto; Estate I; Estate II) trattino il tema dei ricordi e delle situazioni passate, mostrando l’immutabilità della natura (Corsi; Alghe secche) e il ripetersi delle cose (Lo show è sempre uguale). Il caratteristico stile di Garavaglia fa uso di misteriose immagini poetiche o di assiomi, possibilmente simbolici, riscontrabili nel ritmo (“si spezza un lungo filo nero”) che segnala i confini della razionalità ordinaria e la necessità di una comprensione che vada oltre i concetti. Qui, la logica delle associazioni, che ricorda il surrealismo classico, compare in tutte le poesie (es. Sudore di donna). Dal punto di vista delle fonti matematiche di ispirazione per il concetto di volume, l’ode alla sindrome di Asperger in relazione alla regolarità (“Ordine ordinato / sistema perfetto”) è autoironica, ma al contempo sostiene il senso comune, la “normalità”. La ricerca dell’ordine compare anche in un “quadro” personale, Nell’agilità della vecchiaia, intesa come regolarità dell’esistenza (secondo il punto di vista dell’esistente), in cui compare una sensazione di mancanza, un ordine da scoprire, la verità dell’essere. La ricerca di una via d’uscita (“sistematizzare l’esistenza / mettere in ordine”) può essere possibile solo cambiando atteggiamento, “cercando le linee dell’Universo” nel Presente Indicativo e svelando i limiti alla comprensione della “meccanica quantistica”. Si tratta di un tentativo di superare la concezione frammentaria dell’esistente, di vedere l’ordine cosmico dell’essere. L’ordine e il destino non sono in nessun modo trascendenti, l’esistente è assolutamente parte del mondo, ci appartiene, la sua regolarità si manifesta materialmente e fisicamente, come la poesia di chiusura del primo ciclo esprime in modo plastico: “Del corpo più di tutto amo la bocca, la quale si nutre del mondo e ritaglia le parole”.
Il ciclo successivo continua la ricerca poetica, che si occupa del misterioso effetto della materia e della vita sulla lingua ([Tempo di scavare]; Nascita; Tu sai). Innanzitutto questa ricerca è consapevole dei limiti dell’esistente (“Esperienza”) in relazione all’esistenza (un’esistenza intesa come intera struttura, ordine) data la sua materialità e vitalità (“Vita”). Al contempo essa mostra l’insufficienza di una comprensione concettuale e di espressioni linguistiche (“Nome astratto unico / scommessa senza valore / gioco d’illusioni”). (“Tempo di scavare”) – Il discorso legato alla biologia è presente in due poesie (“La solitudine non conoscere la grazia”) e (“Cellule stellari, Ippocampo”) sulla solitudine dell’uomo, sulla soggettività e prosegue in “Nascita e Conoscenza”, per poi continuare nella poesia successiva sul tempo, in coppia con immagini surrealiste: “Prenderò a calci il sole, / Purificherò le parole fino alle ossa, / Aspirerò il midollo osseo fino alla secchezza”. La relazione tra soggettività e tempo è espressa da “Sorella Lina”, poesia che inizia con [“Non voglio uscire”] e [“Il cielo si è bloccato in frattali in costante mutamento”], per poi concludersi con: “Non è rimasto più nulla di ciò che siamo”. Sul tempo (inteso come “individuale”) – ovvero il presente – non c’è nulla nel testo successivo [“La notte di domani”], legato a un futuro di silenzio, distruzione, pianto. Tragiche sciocchezze e assurdità dell’essere compaiono in alcune poesie, a cominciare da “Chissà cosa pensava di sé” e “Era così fastidioso”. “Breve vacanza” si scontra con la fine della vita. Di fronte a ciò appare l’ordine eterno, ciclico e disumano della natura: “Il ghiacciaio sanguina come un fiume / in un flusso eterno. Il vento suggerisce tutto”. (“Lentamente. Grigio”). Il terzo ciclo, “Corpi che tendono a zero”, pulsa con il ritmo dell’alternanza tra l’assenza di soggettività e la sua presenza. Secondo una possibile lettura della poesia che inizia con [Forze deboli], sullo sfondo infinito di come funzionano il cosmo, il caos e il continuum, il Sé difettoso e tormentato simboleggia “la perfezione crudele in cui l’io non esiste”. [“Gli elettroni”] penetrano nel mondo fisico di una persona comune: “Siamo macerie, / la scommessa è persa / abbiamo bisogno di sostanze complesse”. Durante le poesie di questo ciclo domina il linguaggio fisico-chimico (“dove tutto è sospeso / nella perfezione di una formula astratta”), in cui penetrano tracce antropomorfe, come ad
esempio i sentimenti, la coscienza, il dolore e sporadiche dichiarazioni in prima persona. Quasi tutte le poesie brevi da 4-10 versi sono, oltre che corte, potenti e – paradossalmente – monumentali, poiché con impeto fanno luce su ogni aspetto dell’esistenza e della relazione che intercorre con essa, potendo trovare espressione soltanto nella forma linguistica.
Scritto da
Adrián Bene (Pécs, 1977), esperto di storia della letteratura, narratologo, filosofo, insegnante.
Redattore della rivista “Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat”, cura anche la rubrica Acta Romanica.